Dajkakutya - avagy amstaff és a gyerekek

A harci kutya becézést és annak hátterét már több cikkben érintettük. A dajkakutya kifejezés nem kevésbé nehéz téma. Na, nem azért, mert annyira felfoghatatlan az amerikai staff (vagy az amerikai pit) kapcsolata a gyerekekkel, hanem azért, mert a dajkakutya elnevezés köré egy egész ideológia épült, ami nem minden esetben a tényekre támaszkodik. Ez a jelenség pedig elég gyakran generál vitát.

Az amstaff tényleg dajkakutya?

Abban a formában, ahogy erre a legtöbb ember hivatkozik, a válasz egyértelműen nem. De hogy teljesebb képet kapjunk a témáról, nézzük meg, hogy miből fakad ez az elnevezés és hogy valójában van e ennek bármi alapja.

Honnan ered a dajkakutya fogalom?

Ha ma rákeresünk a dajkakutya vagy angolul nanny dog kifejezésre, akkor sok találatot láthatunk egészen eltérő jellegű oldalakon. Ezek az oldalak nagy általánosságban nem szakmai jellegűek, hanem szabadabb megfogalmazásban íródott fajta-rajongói, bulvár jellegű, esetleg propagandista oldalak, akik a kifejezés használatát főként egymástól vették át. De akkor hol találunk korabeli forrást, ami a fajta kialakulásakor, tudatos tenyésztésekor és bejegyzésekor volt lejegyezve? A válasz: sehol. Az amerikai pit bull terrier, illetve az amerikai staffordshire terrier standardjében, vagy tenyésztési okai között nem szerepel a nanny dog kifejezés.

A fogalom eredetére valószínűleg 100%-ban pontos választ már soha senki nem fog tudni adni, de a témában leggyakrabban egy 1971-es New York Times interjú kerül elő, amiben Lilian V. Rant (a Staffordshire Bull Terrier Club of America magazin szerkesztője és a Staffordshire Bull Terriers - An Owner's Companion egyik szerzője) azt nyilatkozta, hogy ez a fajta „szereti a gyerekeket és gyakran dada kutyának is nevezik”. Ami lényegében egy -a fajta népszerűsítését segítő- interjúban egy kedves becézés volt részéről, de semmi hivatalos dolog. Majd 16 évvel később, Kathy Thomas (a Staffordshire Bull Terrier Association elnöke) egy interjúban úgy használata a kifejezést, hogy „Angliában a staffijeinket dajkakutyának hívták, mert annyira gyengédek voltak a gyerekekkel”. Ami szintén egy aranyos hivatkozás, de többet talán kár lenne belelátni. 4 évvel később pedig Lilian V. Rant az akkor megjelent könyvében ismét többször használta a kifejezést, úgymint (a kutyájára hivatkozva) „Nagyon szereti a gyerekeket, kiérdemelte a dada kutya elnevezést…”.

Láthatjuk tehát, hogy az idők során hozzáértőktől is hangzottak el valamilyen módon dajkakutyát említő kifejezések, de minden esetben csak egyfajta utalásként arra, hogy a fajta jól kijön a gyerekekkel. Azért fontos ezt megemlíteni, mert sokan használják a dajkakutya szót olyan környezetben, mint „Ezeket a kutyákat dajkának tenyésztették ki. Amíg a szülők dolgoztak, vigyáztak a gyerekre”. Ez az állítás pedig egyszerűen nem igaz. Az amstaff, vagy bármelyik testvérfajta tenyésztésekor soha nem az volt az elsődleges cél, hogy egy olyan kutyát hozzanak létre, ami kifejezetten a gyermekek őrzésére, felügyeletére és gondozására alkalmas.

Tinofotografie képe

Akkor tulajdonképpen mi is a baja sokaknak a dajkakutya elnevezéssel?

Végső soron a kifejezés nem megfelelő használata. A mai amstaffok vérmérséklete és a családjához való viszonya önmagáért kéne, hogy beszéljen. Ha leöntjük még az egészet egy dajkakutyás, „erre lettek kitenyésztve” cukormázzal, akkor azzal nem segítünk a tisztánlátásban, hanem pont elferdítjük az igazságot. Ha a dajkakutya jelzőt egyfajta becézésnek használjuk arra utalva, hogy a fajta általánosságban jól kijön a gyerekekkel, esetleg arra utalunk vele, hogy a kialakulása során legtöbbször a családja mellett volt a helye, akkor azzal nem tévedünk; ebben a formában még akár tenyésztő vagy szakember szájából is elhangozhat ez a szó. Legtöbbször azonban nem ez a helyzet és a dajkakutya kifejezést hozzá nem értő személyek hangoztatják, teljesen helytelen kontextusban. Azzal pedig nyilvánvalóan ártunk a fajtának, ha olyannak állítjuk be, ami nem igaz, mert úgy olyan emberek is ilyen fajtát szeretnének majd, akiknek egyébként nem való.

Amstaff gyerek mellé

A ma tenyésztett amerikai staffordshire terriereket merjük ajánlani gyerekek mellé. A cikk további részében viszont néhány gondolattal kiegészítenénk ezt a mondatot. A mai amstaffok általánosságban jó családi kutyák és jól kijönnek a gyerekekkel. Jellemükben nyitottak, barátságosak, szeretnek játszani és bohóckodni, nagy a fájdalomtűrő képességük, keresik a társaságot és a fizikai kontaktust, az ember iránti agresszió pedig nem jellemző rájuk. Tehát összességében teljesen alkalmas a fajta gyerek mellé. Viszont… a gyerek-kutya kapcsolat nem a fajta általános jellemzőin múlik csak, így három szempontból közelítenénk meg a dolgot.

Egy: a fajta általános jellemzői jó támpontot adhatnak, de ne felejtsük el, hogy a fajta valójában egyedekből áll, az egyedek pedig saját személyiséggel rendelkeznek. Természetesen sok dolog nevelhető egy kutya viselkedésén, de lehetnek olyan személyiségben rögzült jegyek, amiken nem tudunk változtatni, így ezeket mindig figyelembe kell vennünk. Ha a kutyánk előttünk nőtt fel, akkor jó eséllyel tudjuk a határokat, de ezekből nem szabad általánosan következtetni. Sajnos az emberek legtöbbször nem látnak túl a saját kutyájukon és evidensnek veszik, hogy ha például otthon a gyerek visongva odafuthat a kutyához és átölelheti, akkor az vendégségben is természetes dolog egy másik azonos fajtájú kutyával. Pedig teljesen elképzelhető, hogy az a kutya ezt nem szokta meg és nem tud mit kezdeni a helyzettel. Nagyon sokszor olvasunk olyan jellegű kommenteket, hogy „egy amstaffra nyugodtan ráugorhat egy gyerek, nekünk 3 fiúnk is van és soha nem volt baj Brutuszkával”, csak hogy ez nem a fajtát jellemzi, hanem Brutuszkát. Mindig kellő kritikával kezeljük az ehhez hasonló tanácsokat, mert nem minden kutya egyforma. Ha pedig nem is tenyésztőtől van a kutyánk, hanem esetleg szaporítótól vagy menhelyről, akkor még képbe jön az is, hogy nem is tudjuk biztosan milyen felmenőkkel rendelkezik a kutyánk.

Kettő: valami oknál fogva még mindig sokan úgy gondolják, hogy csak a kutyán múlik minden. Ez nyilván nem igaz. A gyereknek ugyanúgy meg kell tanítani a kutyával (de egyébként bármilyen másik állattal) történő együttélés szabályait. A kutyáknak is vannak igényeik, amiket tiszteletben kell tartani. Változó vélemények vannak arról, hogy mik a kritikus pontok ilyen téren, de alapvetően az étel, a személyes tér, az elvonuláshoz való jog, a fájdalomtűrés mind olyan téma, amikkel foglalkozni kell az együttélés során és le kell fektetni a szabályokat a gyerek számára is. Lehet nagyon jól nevelt egy kutya, attól még nem biztos, hogy toleráns lesz azzal szemben, ha megnyomják a szemét, ha kieszik a szájából az ételét, megijesztik vagy bármilyen olyan kellemetlen inger éri, amivel addig nem találkozott. A gyereket, akárcsak a kutyát, nevelni kell arra, hogy mit szabad és mit nem. És lehet bármi leírva egy standardben vagy fajta ismertetőben, a határok helyes meghúzása és betartatása a mi felelősségünk.

Három: ha az előző pontok személyesen a kutyáról és a gyerekről szóltak, akkor ide sorolnánk mindent, ami részükről nem szándékos vagy tőlük kívülálló tényező. Bármennyire aranyosnak vagy tüneményesnek gondoljuk a saját kutyánk, attól még alapvetően egy állat marad, ösztönökkel. A gyerekek pedig lehetnek tényleg jól neveltek, attól még egy baleset bármikor bekövetkezhet. A felügyelt együttlét és játék azért fontosak, mert adódhatnak olyan helyzetek, amiket egy felnőttnek kell megoldania. A gyerek csinálhat véletlenül olyat, amit nem szabadna, esetleg a kutya adhat jeleket, amit a gyerek nem ért. Történhet olyan dolog, ami megnyugtatást igényel a gazdi/szülő részéről, például egy dörgés vagy egy fellőtt tűzijáték hangja, egy hangosabb és hirtelen mozdulással járó tüsszentés, véletlen esés/sírás, esetleg egy új szereplő felbukkanása, legyen az állat vagy ember. A lényeg, hogy a kutya és a gyerek személyiségén és nevelésén kívül is vannak tényezők, amiket felelősségteljesen figyelemmel kell követnie egy felnőttnek.

Amstaff, az atombomba

A staffik energikusak, jó esetben izmosak és az energiaszintjük viszonylag magas (kivéve persze, ha van a közelben kanapé ugye…). Ennek van pozitív és negatív oldala is. Lehet velük sportolni, alkalmasak lazább szabadidős tevékenységre, és persze bírják a gyerekek tempóját is. Viszont gyorsak, mozgékonyak, beleélősek, pont ezért, ha gyerekről, esetleg csecsemőről van szó, akkor a biztonságos együttélés érdekében számolnunk kell ezekkel a jellemzőkkel is, hogy ne érjen meglepetés akkor, ha játék közben beindul a kutya és elszabadul a súlya. Akaratlanul is olyan tud lenni, mint egy tank!

Végszó

A dajkakutya kifejezés bár nem a legszerencsésebb, de akár helytálló is lehet, ha megfelelő jelentést tulajdonítunk neki. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy ha egy tenyésztőtől vagy szakértőtől halljuk ezt, akkor nem arra céloz, hogy az 1800-as évek elején az ősök csecsemőgondozásról tartottak eszmecserét a nagy tömeg előtt, hanem arra gondol, hogy a pitek és staffik megfelelő körülmények között remek családi kutyák és szeretettel fordulnak a gyerekek felé. Felesleges ezt túlcifrázni. Ebben az esetben igaz, hogy nem kell olyan dolgot megjavítani, ami el sem romlott. Akinek való staffi, az úgyis utánamegy és informálódik több helyről is a fajta valódi jelleméről; akinek viszont nem való ilyen kutya egyébként sem, abban kár erősíteni azt, hogy „ez dajkakutya, szerezz be egyet és nem lesz gondod többet a gyerek felügyeletével.”

A kutyatartásban, így a gyerekekkel való együttélésben is a felnőtt gazda mindig olyan tényező lesz, amit nem tud kiiktatni semmilyen általános leírás. Felelősségteljesen kell kutyát tartani, tanulni a nevelés mikéntjét, szocializálni a kutyát és a gyerekkel is betartatni az alapszabályokat.